Az első írásos feljegyzések a francia buborékos italról a középkorból származtathatók, amikor a nemes italt „vin francois”-nak, vagyis frankbornak hívták. A köztudatban a pezsgő Dom Pérignon bencés szerzetes nevéhez fűzhető, aki a Champagne régió két fellegvára közelében – Reims, Epernay – fekvő hautvillersi apátság pincemestere volt. Azonban Pérignon nem a pezsgő feltalálója volt, annál inkább a gyártáshoz szükséges alapbor minőségét tökéletesítette mesteri fokra az „assemblage” eljárással – magyarul a számos fajta és évjáratú borok megfelelő házasításával. Számos receptje a mai napig forgalomban van.

A pezsgő világot hódító útjára Pérignon halála után indult, amit egy új, akár külön társadalmi osztálynak is nevezhető arisztokráciának, a pezsgőkereskedő családoknak köszönhet. Az első legnagyobbak mai napig is a nagy halak az iparágban: Ruinart, Clicquot, Moet, Gosset vagy Roederer család, akik idővel az értékesítési tevékenységüket a pezsgőgyártással tovább bővítették. A gyártásban kifejezetten a bubik előállítására szakosodtak. Az alapbort és a szőlőt megvásároltak, ahol mesteri fokra fejlesztették, hogyan és milyen arányban keverjék ki a titkos tirázs likőr receptjét, vagyis kikísérleteztek a cukor- és az élesztő tökéletes arányát. Megfelelő hőmérsékleten az élesztő elkezdi a cukrot lakmározni, és a második erjedés eredménye a természetesen képződő széndioxid. Számos palackrobbanás tapasztalatai eredményezték az optimális cukorszintet, hisz a „túlcukrozás” túlnyomáshoz vezetett. A legelső pezsgő is így és nem tudatosan keletkezett. A bor nem teljes kierjedést megelőzően került palackba, és az élesztő az üvegben tovább dolgozott, aminek nyomására egy hagyományos boros palack gyenge ellenállást tanúsított. A nyomás védelmére a pezsgőkereskedőinknek nemcsak a vastagabb falú – ami a pezsgő 6 BAR-os nyomásának is ellenáll, referenciaérték, hogy egy személyautó kerekének átlagos nyomása 2 BAR – palackot, de a dugó a palackhoz rögzítő dugókosarat vagy dugókengyelt is köszönhetjük. Ha a cukor elfogy, akkor az élesztő is éhen hal, és elhalt „testjének hamvai” különleges kelt tésztás, briósos, élesztős jegyeket kölcsönöz italunknak. Azonban a jóból is megárt a sok, és a seprőnek ki kell kerülni valahogy a nyomás alatt tartott üvegből.

1818-ban Clicquot asszony pincébe ment, előhozott egy konyhaasztalt, amit oldalára fordítva a tetejébe lyukakat fúrt, abba a reményben, hogy a megfelelő szögben az üvegek stabilan elhelyezhetőek. Napjainkra ez a rázóállvány – francia nevén giropalette – egy gép által irányított mozgó, a palackot 8 negyedben mozgató sarkára, oldalára állított futurisztikus „kocka”. A rázóállvánnyal az iparág a női leleményesség és talpraesettség csak az első gyümölcsét aratta. Clicquot özvegy nyomdokaiba olyan hölgyek, mint Louise Pommery, Odette Pol Roger vagy Jeannine Bollinger léptek, olyannyira, hogy az „özvegy” megjelölés a pezsgőiparban lassan a minőség garanciáját jelentette. Számos esetben marketing és márkamendzsment céllal az üvegeken az özvegy szó valamilyen módon feltüntetésre került.

A kereskedőházak hatékony logisztikájának köszönhetően a 19. század végére a francia pezsgő a világ minden táján ismertté váltak. Legyen Goethe, akik ódát írt róla, az orosz cár, I. Sándor, II. Frigyes porosz király vagy Edward angol királyunk is mind-mind nevüket öregbítették kedvenc francia italuk fogyasztásával. Churchill is a bubik nagy rajongója volt. A Pol Roger pezsgőház teljes 1928-as évjáratát Ő fogyasztotta el. Ez már elég ok volt, hogy a teljes 1934 és 1947-es évjáratos pezsgő kizárólag az Ő nevével címkézve, kizárólag neki készült, kizárólag magnum (1,5 l-es) palackban. Churchill azt vallotta, hogy 2 fő részére az egészséges mennyiség pezsgőből egy estére a 1,5 liter, még inkább, hogy a felesége nem élt az alkohollal. Számoljunk csak utána, – források támasztják alá – ez évi 5 hektoliter évjáratos pezsgő Champagne-ból!

A francia nedű a magyar nemességre is mély benyomást tett. Széchenyi barátjával, Wesselényivel a mai napig a legnagyobb pezsgőházak egyikeként nyilvántartott Moët pezsgőházba látogatott, amiről Wesselényi így emlékezik: “M. Moët hazaérkezve nála ebédelénk. Nagyon jót ettünk, de inni még sokkal jobbat ittunk. (…) Az egész asztaltársaság vidám vala, de két magyar nemes leginkább nekihevülve, és legfőbb ideje volt hazamenni, mert odaérkezve, Széchenyi lábai még az állásra sem valának alkalmasak.” A magyar arisztokrácia nemes képviselői számára az eddig ismeretlen széndioxiddal dúsított ital okozott némi “fejfájást”, de ez sem tántorította el Őket, hogy Wesselényi elsőként magyarul papírra vesse a pezsgőkészítés eljárását, és Széchenyi a “sámpájnt” (Champagne) a nyelvújító pezsgő szóval illesse.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*
*