Tokaj, az édes remény

Írta: Pallagi Ferenc

Tokaj 200 éve a régi dicsőség, és a nagy reménység egyszerre a magyar borkedvelők számára. A hajdan jobb napokat látott, de mindig újra és újra nekilóduló tokaji borvidék neve, Puskás Öcsié mellett a legismertebb magyar brand a világban.

A Tokajtól, Abaújszántótól Sátoraljaújhelyig nyújtózkodó, 48 kilométer hosszú tájegység az Eperjes- Tokaj – hegylánc déli részének 28 települését foglalja el. Vulkáni eredetű, tufás, dolomitos talaja különleges ásványosságot kölcsönöz a rajta termő boroknak. Talaja az egykor gazdag vulkáni működésnek köszönhetően rendkívül változatos, nemritkán néhány tíz méterenként is radikálisan eltérő. A magas napsütéses órák száma, a többnyire a Bodrog folyóra néző lejtők ideális beesési szöge első osztályú szőlőtermő területté avatja ezt a vidéket.

Írott források szerint Hegyalján már a XIII. században okszerű szőlőművelés zajlott. Ennek fontosságát húzza alá az a szintén dokumentált tény, hogy a környék földesurai ebben az időben olasz szőlőmunkásokat telepítettek be. Igaz, később ezek az olaszok vallonoknak bizonyultak, de a magyarok ítéletét nem lehet puszta tényekkel befolyásolni: azóta is Olaszliszkának, Bodrogolaszinak nevezik azt a két falut, amely őrzi a jövevények nevét. A borvidék több kutatója feltételezi, noha egzakt bizonyíték nincsen rá, hogy ezek a betelepülő vincellérek hozták ide magukkal a tájegység máig kiemelkedő fajtáját, a furmintot.

Nagy jelentőségre, országos hírnévre a török hódítások előrehaladtával, a délen fekvő Szerémség elestével tett szert Tokaj. Bár a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a Szerémség csak lassan, fokozatosan hagyott föl a szőlőműveléssel, és még a török hódoltság alatt is nagyon jelentős borkivitele volt, egyebek között a királyi Magyarországra, de Tokaj a XVII, század elejétől már vitathatatlanul az ország első számú borvidéke volt, összefüggésben bizonnyal azzal is, hogy a szerémségi népesség egy nem jelentéktelen része ide költözött, hozva magával termelési tapasztalatait, s talán néhány szőlőfajtáját is. A török elleni fölszabadít. Figyelemre méltó, de még nem kellően elemzett összefüggés, hogy a Tokaj fellendűlő korszakai mindig valamely kényszerű népességcserét követően kezdődnek. Mád szülötte, a neves történészprofesszor Orosz István idevágó dolgozatai irányadóak lehetnek a további analízishez.

Tokaj dicsőségét pápák, uralkodók zengték, nevezték a Királyok borának, a borok királyának, Voltair Isten bizonyítékként emlegette, az orosz cár állandó diplomáciai egységet állomásoztatott Tokajban, hogy minden évben idejében megvegyék a neki kellő aszúbort. Egyes történészek szerint az egykor lengyel nemesi köztársaság azért ment tönkre, mert a lengyel jobb körök tokaji aszúra költötték minden pénzüket.

A kiemelkedő minőség és a külső piacok védelem, a konkurencia visszaszorítása a tokaji bor után bőséges adókat beszedő államrendnek is elsőrangú érdeke volt, ezért már 1737-ben zárt borvidéknek nyilvánította a tájegységet az uralkodó. Hamarosan elkezdték az egyes dűlők minősítését is, melyek a történeti idők soroán persze változtak, de a borvidék magterületén máig egységesen, és markánsan kirajzolódnak a legjobb termőhelyek: sohasem készült olyan dűlő osztályozás, amelyben a például a mádi Szent Tamás ne lett volna első osztályú terület, de mindig megújultak azok a szakmailag és gazdaságilag egyaránt motivált viták, hogy valójában mettől meddig is tart a Szent Tamás. Ezek a feszültségeket sem nélkülöző diskurzusok máig folytatódnak.

Tokaj borát a XVII. század elejétől előbb görög kereskedők, majd a XVIII. század végétől zsidók vitték ki, sikerrel, az akkori idők világpiacára, és tették sikerré. A holokausztban elpusztult, majd a második világháború után elüldözött kevés hazatérő távoztával elenyészett Tokaj teljes kapcsolatrendszer, amely a bor világpiacához fűzte, és ez a seb azóta sem gyógyult be. Jó bor újra megtanult Tokaj népe készíteni, az viszont, aki eladná, még mindig hiányzik!

Tokaj sikerét egyebek között az garantálta, hogy magas savakkal, magas szabadcukorral érlelt, hosszan eltartható, és jól szállítható borokat termelt, egy olyan korban, amikor a cukor ritka, és főleg drága kincs volt. A botritisz nevű gomba által megtámadott, töppedt szemeket kézzel leszedték, zsákokban megtaposták, felöntötték musttal, ritkábban óborral, majd néhány órai áztatás után kipréselték. Az így kapott mustot aztán kierjesztették, eladták, nem ritkán külföldre, főleg oroszoknak, lengyeleknek, skandinávoknak. Készítettek még édes szamorodnit, a botritiszes szemeket tartalmazó, de nem külön szedett töppedt bogyókból, amely jó évjáratokban a közepes aszúkkal is fölvette a versenyt. A már kitaposott aszúszemek újabb és újabb beáztatásával szűrtek máslást, fordítást, amelyek különböző fokban, de még édesek voltak. Azokban az években, amikor nem terem aszú – a helyi megfigyelések szerint Tokajban 10 évből három szép aszút hoz, három közepeset, háromszor nincs semmi, a tizedik év pedig nagyon bizonytalan – a kényszerűen elkészített száraz borokat főleg a helyi kocsmákban mérték ki, vagy az aszúnál lényegesen olcsóbban adták el.

A bortermelés szükségképen hozta magával azt is, hogy Tokaj társadalma az ország többi részétől eltérően fejlődött. A szőlő művelése nagy szakértelmet és különös gondosságát kíván, ráadásul a szőlő ültetvény nagyon drága befektetés, amit nem lehet akárkire rábízni. A helyi földesurat is gyorsan rájöttek, hogy nem szabad a lelketlenül dolgozó, robotra kényszerített jobbágy kezére adni szőlőjét, vagy pincéjét, azért az ide való munkákat külön megfizették, sőt, a jobbágynak azt is megengedték, hogy saját tulajdonú szőlője legyen, amelyet szabadon adhatott, vehetett. Gyors, polgárias fejlődés indult meg a Tokaj-hegyaljai mezővárosokban, amely fejlődését időről időre megakasztottak, visszavetette a hadak járása, a gazdasági válságok, a politikai sorsfordulók. A napóleoni háborúkat követően Tokaj története a válságok története. Leromlott a színvonal, elvesztek a külső piacok, pusztultak az ültetvények, majd jött a filoxéra, az első, a második világháború, negyven év kolhoz és borkombinát. Erről a rossz szériáról írt Szirmay Antal már 1810-ben megjelent híres könyvében A tokaji, vagyis a hegyaljai szőlőknek ültetéséről…. című könyvében, Mádi Szabó Gábor egykori megyei főorvos számos könyvében, de erről szól a XX. századi szinte teljes Tokaj-irodalom is.

A legutóbbi rendszerváltás különösen rossz állapotban találta Tokaj-Hegyalját. Az ültetvények a hegyek oldaláról leestek a laposra, az igényesség eltűnt, az egyediség, a kisebb termőhelyekhez köthető különleges minőség ismeretlenné vált, és a világ leszokott a tokaji borról. A múlt század kilencvenes éveinek elején elindult új kezdet előbb külföldi, többnyire francia befektetőket hozott, majd újra éledt az igényesség, meghatározóvá vált a kiemelkedő minőségre való törekvés. Tokaj újra tanulta borait, dűlőit, újra kezdte a fajták klónszekecióját, és a területek értékelését. Kiemelkedő borászok egész sora feszült neki, hogy Tokaj szőlővesszői megint nektárt csepegtessenek. Szepsy István, Bacsó András, Kovács Tibor kezdték el újra írni a remény lapjait.

Az első évek az aszú újra fogalmazásával teltek el. A túloxidált, legtöbbször alkohol hozzáadásával készített édes borok helyett megjelentek a friss, gyümölcsös aszúk, csak közben kitört a világban a fittneszfasizmus, és az édes borok anatéma alá kerültek. Igaz, az legújabb időkben a világban az édes bor eladások megint dinamikusan, a szárazbor piacot meghaladó mértékben nőnek, de ez eddig még nem adott szélesebb teret a tokaji aszú eladásoknak. Sürgős, és alapos elemzés után kiáll ez a nyomasztó ellentmondás!

Újabb lendületet kapott a borvidék a kétezres évek elején, amikor Szepsy István meghirdette a Nagy Tokaj Furmint programját. Akkori hite szerint a borvidék fő fajtája a furmint, kellő szelekció, és a termőhelyek gondos újra válogatása után képes versenyre kelni a nagy burgundi, rajnai és moseli borokkal. Szepsy elvitathatatlan tekintélye, kiemelkedő marketing tehetsége, és első, az Úrágya dűlőből szüretelt, valóban kiemelkedő minősége borai meggyőzték a kivezető útmutatásra áhítozó tokajin termelőket, hogy ez a jövő. És valóban a tokaji furmint olyan páratlan karriert futott be szűk két évtized alatt, amire nem tudunk párhuzamos példát hozni a bor történelméből!

Az idők persze változnak, Szepsy István ma már nem hisz a Nagy Furmintban, és visszatért az aszú elsőbbségének hirdetéséhez. És valóban, a tapasztalatok tükrében szakmai kétségek merültek föl azt illetően, hogy a furmint valóban az a kolosszális, nagy fajta-e, amilyennek szeretnénk hinni, vagy inkább egy kiszámíthatatlan, darabos savakat produkáló, ki tudja, meddig érlelhető helyi bajnok. Sok még a nyitott kérdés, sok még a munka. Tokaj most is a remények, és a kétségek között hányódik, hogy mélypontjai után megint neki veselkedjen, ki tudja már hányadik csillogó korszakának. Csak hinni kell benne, és dolgozni érte!

Azt biztosan kijelenthetjük, hogy a jó tokaji aszú a világ legjobb nemes édesbora. Azt is, hogy Tokaj alkalmas arra, hogy nagy borokat teremjen. Minden más bizonytalan, de kiemelkedően biztató!

 

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*
*